Hírlevél
Loading...Loading...


Facebook
Facebook By Weblizar Powered By Weblizar

A fájdalom természetéről (1.rész)

avagy hogyan lehet az egyik legjobb barátunkká a fájdalom

Dobos Andrea Beáta

A csecsemő is szenvedi, ha szül a nő.
Párost kínt enyhíthet alázat.”

József Attila: Nagyon fáj


Serdülőkoromban azt hittem, soha sem fogok szülni, mert nem tudom majd elviselni a fájdalmat. Hosszú út és sok testi és lelki fájdalom vezetett addig, hogy a fájdalmakban barátot, sőt nagy tanítómestert lássak. Azóta három gyermeket is szültem, s egyiknél sem a fájdalom kellemetlensége, hanem segítő ereje vált átélhetővé számomra.

Nyugati én-központú kultúránkban a fájdalom minél hamarabb való megszüntetésére törekszünk, pedig emberi mivoltunk, testtel és tudattal való létezésünk természete, hogy fájdalmat éljünk át. „Nincs idő a fájdalomra” mondja egy fájdalomcsillapító szert hirdető reklám. Hát mire kell az idő, ha nem a magunkkal és másokkal való együttlétre?

Valójában a szülés, menstruálás és az élet más területein adódó testi és lelki fájdalmakhoz való hozzáállásunk alapvetően meghatározza az élettel kapcsolatos elképzeléseinket és tapasztalási lehetőségeinket.

Mire jó a fájdalom átélése?

Mikor először kaptam egy tanítótól azt a feladatot, hogy próbáljak mozdulatlanul ülni egy órán keresztül, hamar rájöttem, hogy a testem tele van olyan rejtett kellemetlen érzésekkel, fájdalmakkal, amelyeket már észre sem vettem, mert elfoglaltságommal, folyamatos valamit tevéssel ellepleztem azokat. Ekkor azonnal felkeltődtek az ellenséges érzéseim, indulatom és gyűlöletem a fájdalmak iránt. Először megpróbáltam, hogy nem veszek róluk tudomást és a gondolataimmal más felé figyelek. De a fájdalmak még makacsabbak lettek. Kezdtem személyes sértésnek venni a jelenlétüket és arra gondoltam, hogy másoknak biztosan nincsenek ilyen pokoli fájdalmai. Görcsös igyekezetemben, hogy ne figyeljek a fájdalomra, még jobban felerősödtek. Most már nemcsak a testem fájt, hanem az egész tudatom is ráerősített, duplán átélve a kellemetlen érzéseket.

Indulatom még inkább fokozódott, gyűlöletet éreztem minden olyan érzés iránt, ami számomra kellemetlen. Teljesen tehetetlennek éreztem magam. Azt hittem, hogy legyőztek és most már bármit megtennék, hogy megszűnjön ez a fájdalmas érzés.

De az instrukció az volt, hogy figyeld a fájdalmat. Amikor az érzés már elviselhetetlennek tűnt, valami történt bennem. Mintha egy hang belülről azt mondta volna:” Engedd el a haragodat, add meg magad!” Az énem megsemmisültem állt a fájdalom ereje előtt. Feladtam az ellenkezést, átadtam magam az érzéseknek és már nem jött elő a gyűlöletérzés. Csak figyeltem, jelen voltam a fájdalmakban és lassan, nagyon lassan megértettem, hogy a fájdalom valami olyat mutatott nekem, amit semmi más nem volt képes elérni nálam.

Kitágította tudatomat, alázatra intett és megértettem, hogy a fájdalom minden ember közös hagyatéka. Emberi mivoltunk része. A tudatom nyugodttá vált, az ellenséges érzések helyett a többi emberrel való sorsközösség érzése és az együttérzés jelent meg bennem. Magammal szemben pedig egyre nagyobb erőt kezdtem érezni és rájöttem, hogy magam elől, a fájdalmak elől nem lehet megszöknöm. Miután sikerült a fájdalmakat elfogadnom, már nem telepedett a testi fájdalomra a lelki nyomor. A fájdalomérzés feltárulhatott a maga valójában, kiderült, hogy csak érzésekből áll, hol forróságból, hol szúrásból vagy remegésből, zsibbadásból. Egyre érdekesebbé vált és minél többet figyeltem ellenérzések nélkül, annál nagyobb kedvet éreztem a különböző fájdalmak megismerésére. Érdekessé váltak. De ami a legjobb volt ebben a kutatásban, hogy nem éreztem már magam a fájdalom által manipulálhatóvá, nem akartam megváltoztatni vagy eltűntetni.

A fájdalom megjelenése azóta mindig valami üzenetet hordoz a számomra. Valamit, amire a szervezetnek szüksége van, figyelmeztet, hogy változás állt be vagy áll be a testemben vagy a hangulatomban. A fájdalom megjelenése nagyon jól megtanított, hogy a gondolataimból kiszállva a jelenre figyeljek.

Ezen tapasztalatok után érdeklődve vártam, hogy a szülés alatt milyen fájdalmak fognak megjelenni. Vártam, hogy megfigyelhessem, milyen hatást gyakorolnak a tudatomra és figyeltem a keletkezésüket és elmúlásukat. Nem volt könnyű, mert ehhez hasonló intenzitású fájdalmakat az ember csak nagyon ritkán vagy soha sem tapasztalhat meg. De nem gyűlöltem őket, nem görcsöltem miattuk, hanem a fájdalom jelentkezése közben azt éreztem, hogy hányan szenvednek a világban testi és lelki szenvedéseket átélve és értük ajánlottam fel a fájdalmaimat. Hogy ők is könnyebben el tudják viselni a szenvedést és ez ne elszigetelődéshez és önzéshez vezesse őket, hanem az együttérzés megjelenéséhez.

Ahhoz, hogy megértsük, mindannyian, – akik emberként születtünk meg- hogy fájunk és szenvedünk valahogyan. Ezenkívül, a fájdalom elfogadása nélkül semminek nem lenne akkora értéke. A fájdalom érzés szükségszerű a vajúdás idején a méhszáj eltűnéséhez, hiszen ekkor tud a baba elindulni a külvilág felé. Ugyancsak ez a fájdalom szabadítja fel az agyban azokat a hormonokat, amelyek a babában és az anyában extatikus boldogságérzést okoznak és ezen keresztül erősíti a két lény egymáshoz tartozásának érzését.

Íly módon fájdalomérzés nélkül a kapcsolódás sem lesz olyan erős.

Ha képesek vagyunk a fájdalommal együtt lenni, hullámait a vajúdás alatt magunkkal áramoltatni, a szülés óriási erősforrásunkká válik  a későbbiekben.

HTML Snippets Powered By : XYZScripts.com